29.fejezet Végleg vége

Sziasztok!

Boldog mosolynapot! 

Igaz ma mindenki boldog, de a rész nem valami Happy

Jó olvasást! 

Ani

- Én csak a látni szeretném őt - mondta
- Annyi jogod van hozzá mint egy elefántnak - kiabáltam
- Én vagyok az apja - jelentette ki
- Nem vagy az. Emlékszel Olivér? Nekem nem fér bele egy gyerek emlékszel? - kiabáltam rá
- Hanna, kicsim azt megbántam - sírt
- Nem érdekel  - válaszoltam
Felálltam majd kinyitottam az ajtót és kiküldtem. Ő ki is ment, de nem érdekel hogy sí. Erős vagy Hanna. A faszt vagyok erős. Erős akarok lenni.
Ránéztem a fiamra és elmosolyodtam. Megsimogattam az arcát majd ledőltem aludni.


3 nap múlva, 13:15 

- Üdv itthon, kedvesem - mondtam a fiamnak
A táskámat leraktam az ajtóban, a fiamat pedig a kezemben hoztam, a bébi hordozót pedig Ya Ou hozta. A fiam csak engem nézett. Én rá mosolyog-
tam és bevittem a szobájába. A kiságyhoz sétáltam. letettem az ágyába és már el is aludt. Bekapcsoltam  a légzés figyelőt. Ránéztem még a fiamra majd kimentem.


Ya Ou és Anna a cipőjüket vették fel éppen.
- Hová mentek? - kérdeztem
- Vacsorázni, tudod ma van az évfordulónk - magyaráztam a barátnőm
- Gratulálok - mosolyogtam rájuk
Anna már kiment a lakásból, de Ya Ou idejött hozzám
- Jót tett neked a fiad - simított végig a karomon
- Köszönöm - öleltem magamhoz
Leültem a kanapéra betakartam magamat, és elkezdtem tévézni. A 14-es csatornán a Hannibal ment így azt néztem. Újra boldog vagyok. Ya Ou-val szent a béke. Megszületett  a kisfiam és már csak Olivér hiányzik......, de ha nem mondta volna azt. Az arcomon valami hideget éreztem. Sírtam. Letöröltem a könnyeimet. Nem sírhatok. Már nem vagyok egyedül. Itt van a fiam, és már tudom, hogy a barátaim is mellettem vannak. Csöngettek. Felálltam majd kinyitottam az ajtót. Ő állt ott.
- Mondani szeretnék valamit, bemehetek? - kérdezte és levette a fekete full cap-ot. Félre álltam az ajtóból, és leült a kanapéra
- Mit akarsz Olivér? - ültem le mellé
Ő megfogat a kezemet, majd magához húzott.
- Nem tudnánk újra kezdeni? - kérdezte reménykedve
Nem szóltam semmit. Az érvek csak úgy kavarogtak bennem. Volt ami a békülés és volt ami ellene szólt.
Sokáig hallgathattam mire ezt ő beleegyezésnek vehette és közelebb hajolt....egyre közelebb. De én elfordítottam a fejemet.
- Nekem most te nem férsz bele - közöltem vele - menny el Olivér
Ő felállt, még egyszer rám nézett majd elment. Vége. Örökre.
A fia ekkor sírt fel. Bementem hozzá, és a kezembe vettem. Ettől megnyugodott, de én nem. Már megint sírtam.
A fiamat magamhoz öleltem majd kimentem és leültem vele a kanapéra. Ahol néhány perce Olivér ült egy levél volt ott. Megnéztem és ez volt benne.

Ha egyszer Oliver, kíváncsi lesz ki vagyok, itt a címem. Han, kicsim. Üzenem, hogy feladom. 

A lap aljára leírta a címet. A gyerekemet leraktam  a kanapéra. betakartam, és elsírtam magamat. Gyászoltam őt, és a szerelmünket. És sírtam azért  mert egy barom vagyok.
 Az ajtó pedig kinyílt és ekkor lépett be anyukám. Leült mellém. Elolvasta  levelet, és magához ölelt.